- Na ne röhögtess – mordult fel Horváth. - Ne mondjátok már nekem,
hogy egy lakóház pincéjéből le tudok jutni a titkos kormányobjektum akármilyen alagútjába!
„Egyedül nem”. - íródott a telefonjára az üzenet. Egy nyolcadik kerületi bérház pincéjének labirintusszerű folyosóin haladtak. Miután a szolgálatirányító tájékoztatta őket, hogy a tüntetések miatt rengeteg vidéki rendőrt vezényeltek fel Budapestre, jó pihenést kívánt nekik, és a következő néhány napra rendkívüli szabadságot adva hazabocsátotta őket. Horváth már ezt is nehezen tudta feldolgozni, de hogy aztán a társa, és ahogy ő hívta a hackert, „egy bűnöző” társaságában a beszélő telefon utasítása alapján egy kormányobjektumba vezető alagút rejtett behatolási pontját keresve töltsék az estét, úgy, hogy a telefon már nem csak a bolond kollégájához, hanem hozzá is „beszélt”, az végleg betett neki. Mint megannyi alkalommal az este folyamán, leesett állal, tátott szájjal nézett először a készülékre, aztán a társára. Végül a hackeren állapodott meg a tekintete, és el is komorodott. - Ez meg mit röhög?! Róka próbált komoly arcot vágni. - Elnézést, őrnagy… - Hadnagy! - Mindegy – törölte meg a nevetéstől könnyező szemét a hacker. - Csak eszembe jutott az MI legendás mondata, amit magának írt. „Ez már nem a 90-es évek…” - Én a kilencvenes években már géppisztollyal mentem ajtót nyitni, kisfiam! „De nem ilyet.” - jött az üzenet a telefonra. „A helyiség bal hátsó sarkától két méterre álljatok meg.” |