A meki és a pályaudvar közötti egyik csatornafedélen át ereszkedtek le a mélybe. Odalent többfelé elágazó,
szűk alagút látszott. A lány ment elöl, utána Regi, és Betti zárta a rövidke sort.
A lány magabiztosan mozgott odalent, mintha már ezerszer járt volna itt, vagy egyenesen ott élne. Tétovázás nélkül fordult jobbra vagy éppen balra az elágazásoknál, majd egy kőomlásnak látszó halom nyílásán átmászva egy lefelé vezető csigalépcsőhöz vezette őket. - Azta -mondta csodálkozva Regi. - Nem is gondoltam, hogy ilyen mélyre le lehet itt jutni a föld alatt… - Egyszer valaki azt mondta, minél mélyebben van valami, annál inkább nem szabad látni – fordult félig hátra a lány, majd megindult lefelé a kanyargós lépcsőn. Regi és Betti egymásra néztek. A lány határozottan fura volt. Regi öt fordulót számolt meg, mire a kanyargós csigalépcsőn leérve egy újabb járatba jutottak. Ez teljesen más volt, mint az eddigiek. Regi zseblámpájának fénye régi, sárgásvöröses téglákból kirakott falakat világított meg, melyek közül itt-ott mohos indák tekeredtek le a falakon. A kanyargós járat alig másfél méter széles, ha lehetett. A lány olyan váratlanul állt meg, hogy Regi kis híján nekiment. - Ez a kő a boszorkányok köve. - szólalt meg. Mindketten felkapták a fejüket, és szemügyre vették a hirtelen kisebb teremmé szélesedő alagút közepén lévő, térdmagasságig érő, fura követ. A kövön egy egykori gyertya vastag csonkja meredezett. A lány érdeklődő tekintettel nézte, aztán újból megszólalt. -Itt szoktak gyülekezni a boszorkányok. -Szombatonként?- kérdezte viccelődve Regi. - Régen. Ma már nincsenek... vagy csak ritkán gyűlnek össze. Sokakat megfogtak közülük és megégették őket. Regi megborzongott. - Azt mondják, itt állt a máglya. A kő helyén. Azt mondják, a boszorkányok lelkei őrzik a követ. Amit, vagy akit a kőhöz hozunk, az az övék. Betti lassan növekvő, megmagyarázhatatlan idegességet érzett. Kezdtek lassan az idegeire menni a furcsa lány meséi. - Honnan tudod mindezt? - kérdezte. A lány feljebb tolta a kapucniját. Ezzel együtt is még mindig csak a két furcsa, áttetsző szeme látszott ki a kapucni alól. - Pár perc, és megtudtok mindent. Betti arra gondolt, talán a lány is boszorkány. Kissé nyugtalanul ejtette ki a száján a kérdést. - Csak nem vagy te is boszorkány? A lány elkuncogta magát. - Van aki ezt mondja... - Hol? - Az iskolában. A fiúk főleg. Betti megkönnyebbülten felsóhajtott. Meg akarta veregetni a lány vállát, de az könnyed mozdulattal elhúzódott előle. - Gyertek, nincs már sok hátra. Szótlanul mentek tovább. A kőnél kiszélesedő alagút újra összeszűkült, és csak a lépteik visszhangja hallatszott egy darabig. Aztán a folyosó lejteni kezdett, és a lejtő végén, egy kanyarulat után egy kőből kirakott boltív tűnt fel előttük. Itt a lány megállt. - Hol lehetünk most? - kérdezte Regi. - Majdnem az étterem alatt - mondta a lány. - De jóval mélyebben. - És innen…merre tovább? - kérdezte Betti. - Itt, ez után a nyílás után - mondta a lány - , kezdődik egy fura rész. A folyó - intett a Duna irányába - egyik mellékága folyt erre. Még nagyon régen. Állt itt egy ház is. - A boszorkány háza... - súgta borzongva Betti. - Hallottatok róla? - nézett rájuk érdeklődve a lány. - Azt mondják, eladta a lelkét az ördögnek. Nem véletlenül volt itt a háza...ezen a részen sok ezer évekkel ezelőtt ördögi szertartásokat csináltak, mindenféle fura dolgokat ezekben a járatokban. A boszorkány csak ráépítette a házát ezekre az alagutakra. Egy hatalmas mocsárba vezetnek... itt van, a föld alatt...pont előttünk. - Mocsár? kérdezte megütközve Regi. - Milyen mély? - Nincs feneke. - Pfff… - mondta magában Betti. A lány átlépett a boltív alatt. Regiék követték, és döbbenten álltak meg az elébük táruló látványtól. A boltív mögött nem egy újabb folyosó volt, hanem egy hatalmas, barlangszerű terem, melynek nem lehetett kivenni a végét. Hínárral teli, mocsaras víz borította. - Innentől nagyon óvatosan gyertek. A víz alatt kövek vannak, és csak én tudom, hová kell lépni. Mindig a nyomomba lépjetek! Mindketten elindultak előre, szorosan a lány nyomában. Betti aggódva vette észre, hogy a kövek, amikre a lányt követve léptek, enyhén billegnek alattuk. - Biztos, hogy jó felé megyünk? - kérdezte nyugtalanul. - Biztos - mondta a lány. - Sokat jártam erre. - Akkor is így mozogtak a kövek? - Ez mindig ilyen. Mindig csak a nyomomba lépjetek, és akkor nem lesz baj. A két lány, jobb híján, tovább követte rejtélyes vezetőjüket. Addig lépegettek a nyomában, amíg végül a kezdeti félhomály is eltűnt, és szinte teljes, földöntúli sötétségben folytatták az utat. Észre sem vették, mikor tűnt el a lány. |