A fekete bakancsos férfi beleivott a sörébe, aztán óvatosan körülpillantott.
Az óvatosságra igazából nem is volt szükség. A Városliget tele volt emberekkel; kutyások, kisgyerekes családok, fűben piknikező fiatalok és sétálgató turisták mindenhol. A nyár első meleg napsugarai és a meghirdetett kutyás találkozó előcsalogatta a lakásaikból az embereket, akiknek jólesett végre kimozdulni a zord téli napok eseménytelensége és a tavaszi időjárás szeszélyessége után a természetbe. Akkora volt a nyüzsgés és a hangzavar, hogy az ember akár fejen is állhatott volna, a talpán söröspoharat egyensúlyozva, a KUTYA nem figyelt volna fel rá. A férfi tudta magáról, hogy bolond. Régóta tudta, el is fogadta, nem sértődött volna meg, ha valaki annak nevezi. Ám pszichopata jellemvonásainak egyike az a képesség volt, hogy bolondságát olyan jól el tudta rejteni, hogy a legtöbb ember nem gyanakodott volna rá. Igaz, kicsit furának, különcnek tartották, ám amolyan jófej, ártalmatlan fajtának, aki ha furcsa is egy kicsit, senkinek nem árt vele. De a nők...azok kiszúrták. Nem tudták pontosan, mi a baj vele, de hatodik érzékük riasztotta őket, így aztán minden kapcsolata rövid időn belül zátonyra futott. Gyűlölte ezt az érzést. Azt a zavart, fürkésző pillantást, amivel a nők ránéztek, mintha beleláttak volna a lelkébe. Úgy érezte, nincs joguk hozzá, nincs joguk látni odabent a sötétséget, az őrületet, a kegyetlenséget, mikor ő el akarja titkolni előlük. A másik, ami nagyon zavarta, hogy az állatok is észlelték ezt benne. Főleg a kutyák. Gyerekkora óta szinte nem akadt kutya, ami ne morogta volna meg, ha közelebb ment hozzá. Valahogyan érzékelték a benne lévő démonokat, és így reagáltak rá. Egyszer egy németjuhászos nővel randizott, és az átkozott kutya hörögve-morogva támadt rá, mikor kijöttek a ház teraszára rágyújtani, és nagyon csúnyán megharapta. Ekkor határozta el, hogy összes sérelmét egy kutyás nőn fogja megtorolni. Mégpedig nem is akárkin. |