A Városliget felé tartó forgalom már megint állt. Alexa már kezdte megbánni,
hogy a troli helyett a kocsit választotta – bármennyire is utálta a büdös, összezsúfolódott embereket, legalább annyira nem szerette a lassúságot és a töketlenkedést sem.
Darius a hátsó ülés alatt szuszogott, feje néha ki-kibukkant a két ülés közt.
A lány izzadt, de nem bánta. Ilyenkor szabadnak érezte magát. Kocsikázás, szabadnap, Darius, napsütés – kell ennél több? A Dózsa György útnál azonban egy hirtelen elévágó fekete SUV majdnem leszorította. Alexa azonnal fékezett. A férfi az autóban lehúzta az ablakot. Harmincas, kopaszodó, öltönyös figura volt, a hangja flegma: – Nem látsz, te kis hülye? Nekem volt elsőbbségem! Alexának se kellett több. Hatalmasat taposott a gázra, és az elindulni próbáló autó elé vágott, hatalmas fékcsikorgással megállt, aztán határozottan kiszállt a kocsijából, megkerülte, és odalépett a sofőrhöz. A napszemüvegét feltolta a fejére, és nyugodtan, de élesen szólt: – Kinek is van elsőbbsége? A hülyeségben neked, minden másban nekem. És ha még egyszer rám húzod a kormányt, akkor nem a kutyám fog rád ugrani, hanem én. A férfi meghökkenve nézett a lányra, aztán meglepődése egyre növekvő ijedséggé változott, mikor meglátta a másik kocsiból egyre hangosabban morgó, jól megtermett kutyát. Mondani próbált valamit, de Alexa már otthagyta, és indult tovább. Nem nézett hátra. Darius odabent csöndben lihegett – mintha büszke lett volna a gazdájára. |