– Ez az – világított be Roland. - A fórum szerint itt juthatunk be.
Márk lecsatolta a hátizsákját, elővett egy csavarhúzót és egy feszítővasat. – Úgy tűnik, a zsanér itt már korhadt. Mintha... valaki más is próbálta volna. – Remek. Akkor legyen ez a bejáratunk a pokolba – Zsófi mosolygott, de a hangja nem volt teljesen magabiztos. A liftakna alján penész és gyanús foltok voltak. A túloldalon fejlámpáik egy rácsos tolóajtót világítottak meg, ami némi erőfeszítés és hátborzongató nyikorgás után viszonylag könnyedén mozdult el. – Ellenőrizzétek a tartalék lámpákat. És senki nem megy pár méternél messzebbre egyedül. – Zsófi hangja keményebb volt a megszokottnál. A fal mögötti folyosó hidegebb volt. Odabent por, penész és sötétség fogadta őket. A padlón törött iratgyűjtők, zárt kartonok, néhol még rozsdás ágykeretek. A hely mintha lélegzett volna. Minden nyikorgásban, minden ajtómozdulatban volt valami hátborzongató, valami fenyegető. - Ezt nem fogjátok elhinni! - Roland hangja fojtottan, izgatottan hangzott fel az egyik fémajtó mögül. Egy pillanat alatt ott termettek mindketten. A szoba más volt, mint amiket eddig láttak a rejtett folyosón. A padló fémrácsos volt, mintha valami laborhoz tartozna. Oldalt egy régi világítópanelekből álló vezérlőtábla: „Pszichiátriai megfigyelő – S3.13” És a falra valaki krétával ezt írta: „Aki lemegy, ne nézzen vissza.” - Ez nem semmi … - suttogta Zsófi döbbenten. - Én nem a szobáról beszélek – Roland hangja ideges volt. - Hanem erről! - mutatta fel a kezében tartott füzetet. Márk is abbahagyta a fényképezést. Körülállták a kis kezelősztalt, amire Roland letette a füzetet, és olvasni kezdtek. |