A levegő hűvös volt, a fák sűrűn takarták az egykori intézmény udvarát. A csapat három tagja az omladozó kerítésen át szökött be.
A zseblámpák fényét fekete leplek nyelték el. Csak a por táncolt a levegőben, mint valami szellem.
Az első 20 percben főként fényképeztek. A belső udvar felé vezető folyosón megtalálták az egykori fekvőbeteg-részleget: kiégett szobák, kitört ablakok, egy teljesen elgörbült kerekesszék. Egy szobában az ablakon halvány betűk: „nem felejtem el” Valaki kívülről írta. Vagy... belülről. Az alagsori folyosókon keresztül már vastag, olajos sötétségben haladtak. A beton itt-ott megrepedt, és nedvesség szivárgott fel. A falak mentén csővezetékek futottak, de némelyik hirtelen véget ért – egyszerűen el volt vágva. – Oké, akkor újra: itt a keleti lépcsőháznál kell lennie egy rácsnak – Zsófi a telefonjára nézett, ahol a térkép digitális másolata villogott. – Az egyik képre írt feljegyzésekben azt írták, a rács mögött van egy régi liftakna, és ott... valami. Márk leporolt egy rozsdás fémlapot a falon. – Ez mi? – Valami régi tábla – nézte meg alaposabban Roland. - Várj... Kattanás. A tábla leesett, ahogy hozzáért. Mögötte ott volt a rács. Fölötte vésett nyíl mutatott lefelé. A falra írva csak annyi állt mellette: „Lezárva. Ne nyisd ki.” |